Franciaország II.

Szerintem sokat hozott ennek az országnak ez a szakállas öreg, akinek a sírkövénél ott álltunk. A fák között látni egy magas barna házat, annak a helyén állt valaha .... - na ki a szakállas öreg ? - ...háza. Francia 2.

Franciaország 2007 2.rész

6. nap

Újra ködös, hideg időben mentünk reggelizni, de már tudjuk, lesz ez még jobb is. Mai cél egy szép sziget-szó szerint! Bellé Ile az Atlanti óceánban. Mostanra már tudjuk követni, hogy Péter mit szeret igazán a programokból, megismertük annyira, hogy a mondandója terjedelméből, a hangnemből, a stílusból le tudjuk szűrni, mit mutat meg „kötelezőként”, mit szeret és mi tartozik a kedvencek közé. Hát a hajózás és az ezzel kapcsolatos ismeretek a kedvencek  közé tartozik.

Majdnem dél lett, mire a komphoz értünk Quiberonban./

Útközben megálltunk egy jellegzetes Bretagne-i menhirnél, máshol titokzatos neolitikus megalitoknak /Carnac/ említik őket. Hazaérve néztem utána igazán, hogy mi is ez. Hát, bárhogy is hívják, rám nem hat igazán. Nem tudom, mit gondol-érez más, én zöld mezőben nagy köveket láttam, úgy összevissza és sokat. Ahogy mondani szokás ez is megvolt, még sincs este, és bocs azoktól, akiknek ez nagyobb élményt jelentene./
A gyors kompjegyváltás után felszálltunk a nekem hatalmas hajóra. Három emeletes, rengeteg emberrel. Én nem igazán szeretem, ha nem az édes anyaföld van alattam, így benn maradtam a zárt szalonban. A fiuk felmentek a felső fedélzetre nézelődni, az 55 perces út alatt csak egyszer néztek le, élek-e. Mivel a nylonnal bélelt papírzacskók a táskák tárolására szolgáló 3 emeletes un. salgó-polcok mellett voltak, így én itt ültem le nézelődni. Láttam, hogy jöttek sorban az utasok, fiatalok, öregek vegyesen. Feldobták a mindenféle táskájukat, hátizsákjukat, szatyorlyukat a polcokra, majd kimentek a fedélzetre, ahol 2 francia fiú és egy lány már el is kezdett gitározni, énekelni.

Az út végéig nézelődtek, énekelgettek, majd közeledvén a parthoz, jöttek a táskákért és készültek a leszálláshoz. Szemmel láthatólag eszükbe se jutott, hogy a táska esetleg nem lesz ott az út végén. Jó volt ezt látni, de fájt is, mert eszembe jutott, hogy Miskolcon ilyen esetben mi történne.
Na, de a sziget. A tudat, hogy már az óceánban vagyunk, felemelő. Még sosem voltunk ennyire nyugaton, mint most, és sosem voltunk óceánnál. A sziget fővárosa férfias, kellemes hangulatú kikötőváros, nyüzsgő, de –már nem lepődök meg-tiszta, gondozott. Ujra buszra szálltunk, és elutaztunk a sziget másik végére. Na nincs messze-úgy 6 km, lévén az egész sziget 15 km hosszú. Mégis tovább tartott az út, mert a part mellett többször megálltunk, fényképeztük, ahogy a vad szél a sziklákhoz csapja a vizet, és fehér habot kavar belőle. A sziget másik végén Sauzon városa, ide jöttünk. Kedves kis színes házak állnak itt-Olaszországban vannak hasonló, élénk színekre festett házsorok. A házak alatt vendéglő, boltok, bár mikor ott voltunk, éppen szieszta volt, és alig volt nyitva valami. Nem nagyon értettük, miért töltünk 3 órát egy olyan falucskában, amit 20 perc alatt kétszer körbe lehet járni. Mivel szabadidőben voltunk, tanácstalanul ténfergett az egész csapat. De aztán leültünk sirályokat etetni, és végül jót beszélgettünk, ahogy a fiam, szokta mondani, na megint megváltottuk a világot. Vagyis így a 6. napon volt egy szusszanásnyi időnk. Lehet, hogy ez is volt a cél? A nap gyakorlati tapasztalata az volt, hogy bagette-ből szigorúan csak annyit szabad venni, amennyit meg is eszünk. Másnapra ugyanis az a finom, ropogós kenyér kemény, rágós, ízetlen valamivé válik. Még a sirályok közül is csak a nagyon éhesek ették meg. Szóval a kiadós csapatépítő beszélgetés után újra buszra szálltunk, de másfelé mentünk vissza a kikötőbe. Buszsofőrünk nagy lokálpatrióta volt, lelkesen beszélt szigetéről, és elvitt minket kedvenc „emlékművéhez”. Ez 2 teljesen egyforma, egymással szemben álló menhir, vagyis 2 kődarab/bocs, már szóltam erről!/Jena és Jeanne, az ottani Jancsi és Juliska, vagy inkább Rómeó és Júlia. Mert legendájuk is van: A gazdag lányt nem engedték a szegény fiúhoz-de lehet, hogy fordítva, lényeg, hogy mikor a gazdag apa meglátta, hogy mégis találkoztak, megátkozta őket, és kővé váltak. Beszélt arról, hogy milyen tiszta a sziget levegője, mivel kevés a gépkocsi, és valami érdekeset az építkezési szokásról, hogy a sátortető mindkét oldalán van kémény, de hogy ez miért is olyan érdekes, őszintén szólva elfelejtettem. Az egész utazás alatt olyan mennyiségű információ „zúdult” ránk, hogy nem is szégyellem magam ezért, talán természetes, hogy néha védekezik az elme, és kihagy.

A hajóút vissza már könnyebb volt, én is felmentem nézni a vizet, de csak rövid ideig, mert hatalmas hullámok voltak. Akkorák, hogy az egyik utastársunknak át is kellett öltözni, mert egy felcsapódó hullám beterítette. Tetőtől talpig lett vizes. Délután 5-re értünk újra Quiberonba, itt várt a buszunk. Elindultunk  Vannes városába. Talán unalmas is, hogy mindenre azt írom, csodás, de így van. Ezt a várost nekem találták ki. Viz partján van, kis kikötővel, pofás kis óvárosi résszel, és modern nagyvárosi negyedekkel. Mindenből ember-léptéknyi. Itt nagyon jó lehet élni! És a parkok! Ahogy írtam, gyönyörű virágok, szépen ápolt gyep… nagyon megfog a régi vár, a sétára csábító parkkal. A rövid szabadidőben szívjuk kicsit magunkba a hangulatot.

Már csak kicsit kellett buszozni a Premiere Classe  szállodáig,ahol újra megnéztük a francia hiradót-hatalmas a készülődés a július 14-re-, az időjárásjelentést ,majd könnyen ment az elalvás.

7.nap

Nantes városával kezdünk. Busszal megyünk végig. Hát, érdekes. Hatalmas kikötő, hatalmas hajókkal, pedig lényegében nem is az óceán partján vagyunk, hanem a Loire tölcsérében. Maga a város is hatalmas. Sajnos, kép nem adja vissza, de olyan, mint egy Nyugati Leninváros. Majdnem egyforma nagyságú, formájú, színű bérházak, persze modern kiadásban. Ami feltűnő-itt is és más városokban is-hogy szinte minden házban minden ablak zárva van, virág nincs az ablakokban és az erkély is szinte sterilen üres, semmit nem tartanak ott. Ez nem feltétlenül baj, de kissé kihaltnak, lakatlannak tűnik tőle a város. Nem is bántam, hogy nem töltöttünk itt több időt./Később azért rákerestem a Neten a város lapjára, nézegettem képeket, és találtam itt is szép részeket, csak azért jegyzem meg, hogy ne legyünk igazságtalanok./
Innen a Fontevraud-i apátságba mentünk, amely egyben királyi temetkezési hely is. Ez egy XII. században alapított kolostor, amelyet nők vezettek. Összesen 33 főnökasszony volt az idők folyamán, nem tudom, ezért-e, de a fő látványosság,-ami eddig sehol máshol nem volt-a középkori konyhaépület. Már egész komoly kis kultúrája lehetett a főzésnek, mert különálló épületegyüttes szolgálta. Berendezési tárgyak ugyan nem maradtak meg, csak a puszta tért látjuk, de a tér beosztásából, mint egy modern konyhában is, lehet következtetni a dolgokra. Nagy területen állt az apátság, sok a kert,  kohyhakerti rész is van és a kerengő belső udvara is szép. A templomban találjuk a királysírokat. Mint biztos írtam már, Péter annyira otthon van az egész francia történelemben, és annyi mindent tud az összes francia királyról és királynőről, mint egy bulvárújságíró a sztárvilágról, és egy hete lassan már mi is többet hallunk „Plantazsené” Henrikről, mint a családunkról.

Nos, ott álltunk Henrik és felesége, valamint Oroszlánszívű Richárd és felesége-emlékeim szerint Aquitániai Eleonóra sírjánál. Aranyos volt Péter, komolyan megsértődött, amikor kiderült, hogy a csoport fele még mindig nem tudja, ki volt II. Henrik apja./Az egyik matektanák utastárssal elszórakoztunk azon, mi lenne, ha bepróbálkoznánk nála, mondjuk a másodfokú egyenlet megoldóképletével, aztán, ha nem tudja, megsértődnénk…/na, de viccet félretéve, tényleg minden elismerés az idegenvezetőnké. Komolyan mondom, nem lehetett a francia élet olyan területére kérdezni, amiről ne tudott volna hosszasan beszélni. Aktuálpolitika, művészetek, gasztronómia, újságok, TGV menetrend, bolthálózatok, szóval bármi, és nem is kellett kérdezni, örült, hogy figyelünk, és beszélt.

Szóval a királyi családfa bennem azért nem állt össze rendszerré, de remek sztorikat tudok Breton Annáról, Franciaországi Klaudiáról, Lajosokról és Károlyokról. Az egyik például úgy halt meg, hogy beverte a fejét az ajtófélfába, a másik hiába öltözött tetőtől talpig páncélba, a szemrésen keresztül bement egy nyílvessző, és halálra sebezte… szóval nem volt azért falra hányt borsó…
A mai napot Tours városában zártuk, és itt léptünk újra a keleti féltekére. Újra csak azt tudom írni, hogy egy gyöngyszem. Városi kisvonattal tettünk sétát-sok magyar városban is van ilyen, Egerben ,Miskolcon. Ez is egy nyüzsgő nagyváros, a szokásos tiszta, rendezett jelzőket itt is elmondhatom. Ami nekem különleges, egy meseszép gót katedrális, különösen magas támpillérekkel. Sajnos benn éppen felújítási munkálatok folytak, így nem nagyon lehetett szétnézni. Itt van Pannóniai Szent Márton temploma is, de csak kívülről láttuk. Egyébként csodás középkori házak között sétáltunk, már a norman stílus szerint építettek voltak. A főtér teljesen beépített éttermekkel, presszókkal, nyüzsgött a nép, mindenki kinn ült az utcán. Nekem tetszik, ahogy idős-fiatal, ülnek az asztaloknál, egy-egy pohár mellett és beszélgetnek, nevetgélnek. Jó nézni, hogy mindenki jól érzi magát, jólöltözött, ápolt, figyel a másikra, a környezetre, virágokra, szemetesre.

Most kezdtem érteni az elcsépelt „európai „kifejezést. Olyan jó lenne, ha itthon is így élnénk… Ez is nagyváros, és viszonylag távol parkoltunk a központtól. Elindultunk a buszhoz, mert 9-kor továbbutazás. Ragyogott a nap, pedig majdnem 9 volt. De még 10-kor is világos volt,az óceán közelében pedig fél 11 körül kezdett sötétedni. Nagyon érdekes volt. Most is hamar odaértünk a szállodához, már egészen megszerettem ezt a szállásfajtát. Talán azért, mert annyira egyforma mindenhol, mintha ugyanabban a városban lennénk. Megint néztünk egy kis híradót, meg kosztümös filmet is, a forradalom korából. Hiába, nagyon közel már 14.-e.

8. nap

Ez volt az utolsó ott töltött napunk, és nagyon mozgalmasra sikeredett. A Loire mentén mentünk végig, jobban mondva, nagyon sokáig párhuzamos a közút a folyóval. Az idő ekkor is vacak volt, nap sehol, csak a szürkeség, szemerkélő eső.

 Ez fogadott minket a Loire völgyében, így érkeztünk Amboise-ba. Itt van az egyik legfontosabb Loire menti kastély. Átmentünk az egyik hídon, majd a várral szemben megálltunk egy kis teraszfélén. Innen remekül látni a kastélyt, a várost és a folyót is. Ez egyébként méretét tekintve a Szajna és a Duna között van, és legalább olyan koszos a színe  mint a Dunának./Ha most kéne keringőt írni hozzá, nem tudom, milyen szint mondhatnánk/ Az utcáról jól látni a kastély több részét: a testőrök termét, az őrök termét és az őrség folyosóját. Ennek a nyitott folyosónak más funkciója is volt. Ide a korlátra akasztották fel a bűnözőket, bűnösöket, kifelé lógatva az épületből. Így mindenki láthatta, hogy járnak a király ellenségei.
Bementünk a várkapun keresztül, és egyetlen helyként itt kapunk magyar nyelvű prospektust a kastélyról. Maga az épület gótikus és reneszánsz is egyben. Ugyanis elkezdték építeni a gótikával, majd a királyok elmentek Itáliába háborúskodni, és ott nagyon megtetszett nekik a reneszánsz stílus. Mikor hazajöttek az új stílusnak megfelelően, folytatták az építkezést. Van sok üres terem is, de már berendezett is jócskán. Emlékszem egy étkező teremre több kihúzható asztallal, és hatalmas, festményt helyettesítő szőnyegekkel a falon. Péter mesélte, hogy abban az időben nagyon különleges módon, tükörrel készítették a gobelint. A vászon mögé tükröt tettek, így nézték, hová öltenek. Hosszadalmas munka lehetett.

Egyébként sok festményen, díszeken, falon megjelent itt a perspektíva. Láttunk több hálószobát, korabeli, eredeti berendezéssel. Aztán kinn az udvaron van a nagy durranás-mármint nekem. Itt van ugyanis a Szent Hubertus kápolna, ami Leonardo fa Vinci földi maradványait rejti.

Régebben az udvaron volt a sírja, azon a helyen, ahol most a szobra áll. Szerintem ebben a díszes kápolnában méltóbb helye van. Nagy jót tett I. Ferenc Franciaországgal, amikor meghívta magához Leonardót. Itt arra is gondolok, hogy a mester magával hozta kedvenc festményét, amiről tudjuk, hogy állandóan magával hordta, bárhová ment./Ennek hiteles történelmi okát még nem találták meg, csak elképzelések vannak: pl. nem látta befejezettnek, nem fizették ki neki stb./Halála után a kép I. Ferencé lett, majd a mindenkori francia királyoké-többek között Napóleon hálószobáját is díszítette. Később közszemlére tették, s egyszer egy olasz ember el is lopta, állítólag hazafiúi érzésektől vezérelve, de hát, ki tudja? Így került francia földre a világ ma leghíresebb festménye, és csak találgatni lehet, ha mondjuk ez a kép az Uffiziben lenne… a Louvre-ban egy nagy teremben több reneszánsz csoda van a falakon, a teremben a térbe állítva pedig egy fal, rajta egy a többihez képest kicsi kép. Több cm golyóbiztos üveg mögé van rejtve és biztonsági emberek hada-én 5 egyenruhást, láttam-vizslatja a tömeget, ami a terem közepén e körül a kis kép körül tolong. Mindenki őt akarja látni, ahogy titokzatosan mosolyog már vagy 500 éve. Ezt a fajta hatást egyébként le tudom mérni a fiamon is, aki a 16 évesek flegma magabiztosságával szokott nyilatkozni minden művészetről, ami nem a rockzene kategória. Na ez a fiú is átszellemült arccal mondogatta:”Ott a Mona Lisa, láttam a Mona Lisát!”
Szerintem sokat hozott ennek az országnak ez a szakállas öreg, akinek a sírkövénél ott álltunk. A kápolna mellől szép kilátás nyílik a városra is. A fák között látni egy magas barna házat, annak a helyén állt valaha Leonardo háza. Azt mondja Péter-bár szavaiból, azt érzem ki, nem kedveli különösebben Leonardót-, hogy I. Ferenc és az öreg nagyon jó viszonyban voltak. Érdekes elképzelni, hogy mondjuk egy napos, délelőtt sétálnak ott az udvarban, a király és a mester egymás mellett, beszélgetnek, meg-megállnak, talán éppen azon a helyen, ahol mi is álltunk. Ilyen gondolatok sűrűn elkapnak engem ilyen helyeken.
Na, de még az ilyen pillanatok is elmúlnak egyszer. A Loire völgyét követve mentünk tovább egy borospince felé.

Ezen a vidéken puha sárgás mésztufát bányásznak a hegyek oldalából, ezzel építkeznek/Annyira puha, hogy a körmünkkel mélyedést lehet a kövekbe nyomni/. Az út mellett van a szőlőskert, enyhe emelkedővel a domboldalra, majd fel a hegy oldalára. A hegy oldalából kibányászták a mészkövet, ebből felépítették a házakat, és a bányászat eredményeként már a pince is kész volt. Ezek a házak általában közvetlenül a pince elé épültek, sokszor a bejárat is közvetlen volt. Egy ilyen pincében voltunk. Hatalmas hordókban érlelődtek a száraz és félszáraz borok. Megtudtuk, hogy francia édes bor itt nincs is. És megismerkedtünk a pezsgőkészítés mikéntjével is. Megnéztük a különböző fázisban lévő pezsgőket, és persze legfontosabb része látogatásunknak a kóstolás volt. Pohárfogásunkat is tökélyre vittük: nem elég a talpas pohár szárát fogni, a talpát kell, alul begörbítve a mutatóujjunk, támaszkodva a többi 3 ujjunkra, míg a hüvelykkel felülről fogunk rá. Szóval ezzel a helyes fogással nézegettük/forgatva a pohárban lefolyó vastagabb csíkokat katedrális-hatásnak hívják/, szagolgattuk, ízlelgettük a borokat. Legalább 6 fele bort kóstoltam meg egy óra alatt, mivel a nagyon szárazakat nem szeretem, nem mindent ittam meg. Pezsgőből is csak két félét kóstoltam, de nekem nem ízlettek. Megtudtuk, hogy az igazi francia pezsgő kizárólag száraz borokból készül, én pedig csak az édes pezsgőket szeretem. Ez szentségtörésnek minősül  egy francia borász szemében. Tehát a pezsgőkkel nem volt szerencsénk. Meglepő volt, egyébként, hogy mennyire nem „éreztük „, hogy ittunk, ha értitek, mire gondolok. Legalább 3 dl bort ittunk meg  már, én személy szerint, de aki mindent megkóstolt, az még többet-de senki be se csiccsentett. Az ottani szakemberek szerint tilos borkóstolás közben kenyereket és sajtokat eszegetni, mert rontja a hatást. Komor téli estékre vettünk egy üveg rosét, talán majd karácsonykor…
Sajnos az utolsó városba értünk, ahol hosszabban időzünk, Blois. Most is leírhatom ugyanazokat, tiszta, rendezett, virágos.

Az itteni királyi kastély jellegzetessége, hogy 4 stílusban épült.

Ahogy követték egymást az uralkodók, mindenki tett hozzá valamit abban a stílusban, ami az ő idejében divatos volt. Így van gótikus, későgót, reneszánsz és klasszicista része. A maga módján mind szép. És nem is nagyon zavaró, hogy a belső udvaron állva a négy égtáj felé nézve másféle stílust látunk. Így kívülről legmutatósabb a reneszánsz lépcsőház. Amiről mégis leginkább emlékezni fogok erre a kastélyra az a királyi termek szépsége. Sokan laktak itt, néhányra emlékszem: I. Ferenc Franciaországi Klaudia /Klóddöfransz /, Medici Katalin és Guise herceg,akit itt is öltek meg e falak között.

Ez az esemény képsorozattal van megörökítve. Egyébként is,a falak szőnyeg.és drapéria burkolata,a csodásan faragott és diszített asztalok,székek,ágyak,ámulat. Órákig lehetne nézegetni egy-egy darabot,olyan míves munka,és bár nem emlékszem rá,hogy ezek eredetiek-e vagy csak renovált másolatok,valami csoda itt sétálni. Sajnos nem lehet fényképezni, többször ránk is szólnak, mert egyszerűen nem lehet megállni, hogy ne kattintsak néhány képet, szégyen ide, vagy oda.

A kastélylátogatás után közös estebédre megy a csoport. A főbejárat mellett van az étterem, így az étkezés királyi környezetben zajlik. Mondjuk, annyiba is kerül, de mivel kuriózumról van szó, hát rászánjuk. Egy előétel és egy desszert között a főétel ugyanis steak volt. Mint említettem, a fiúk nagy ragadozók, és még nem volt szerencséjük ilyet fogyasztani. Hát, gondoltuk, ebbe az utazásba ennek is bele kell férnie. Mint kiderült, rossz döntés volt. Az előételként feltálalt saláta egy mókusnak is fogyókúrás adag lett volna, a desszert pedig… hát, ha otthon így sikerülne egy vasárnapi ebéd után, hát, egész héten szégyenkeznék miatta. A legnagyobb baj viszont az volt, hogy a „ragadozó” fiúk a különböző és sokféle fűszerekkel ízesített puha husikat szeretik, és a második falat környékén rájöttek, hogy az ízetlen és sületlen vastag hús nem az, ami nekik kell. Szerintem egyszerűen gusztustalan volt a vérző hús, meg is beszéltük, úgy tekintjük ezt a dolgot, mint a francia kultúra azon részét, amivel nem kell nekünk azonosulni. Amikor éhesen és sokkal szegényebben felálltunk az asztaltól, még volt idő egy kis sétára. Ha nem került volna olyan sokba, vicceltünk volna rajta, hogy lemozogjuk a húst, de ez így elmaradt. Szóval a vár alatt egy nagyon modern és nyüzsgő várost találtunk. Engem azért meglepett, hogy milyen nagyok ezek a városok/Vannes,   Nanntes, Blois, Rouen, Rheims/és mennyire nem ismerjük,még szinte a nevüke

t sem! Franciaországból Párizson kívül alig van város,-talán csak Marseille, meg néhány nagy történelmi vonatkozású, pl. Avignon-, ami széles körben ismert lenne, közben több 100 000 lakosú városok./Egy rövidke séta után felszálltunk a buszra, és indultunk a valóban utolsó állomásra Rheimsbe. Itt megnéztük a koronázó katedrálist, ami előtt éppen felújítási munkák voltak, mert a 14-ei ünnepségek itt nagy volumenűek szoktak lenni. Majd elindultunk utolsó franciaföldi szálláshelyünk felé, a határ mellé. Míg ment a busz, újra elhúzott mellettünk egy TGV. Már többször láttuk elsuhanni - nem túlzás!- ezeket, a modern vonatokat. Szemmel láthatólag is rettentő gyorsan mentek. Péter mondta, hogy mikor nagyon rákapcsol, majdnem 400 km/h-t tud, persze ezt csak tesztúton produkálják. Ám rendes menetrend szerinti úton is 300-nál kicsivel, többel megy. Remélem jól emlékszem a számokra. Mondta azt is, hogy mennyi idő alatt ér ebbe, meg abba a városba, de sok egyéb mellett ezt is elfelejtettem. Rengeteg mindent elfelejtettünk, de azt a mennyiségű információt, amit Pétertől kaptunk a 9 nap alatt, nem is lehet megjegyezni. Így is rengeteg adat, élmény, benyomás, kép maradt meg erről az 5200 km-ről, mert háztól házig ennyit mentünk. Jó most visszagondolni arra,hogy mennyi történelmi emlékhelyen jártunk,mennyi szép műalkotást láttunk,mennyi természeti szépséget, és ember alkotta környezetet. A Kulturált Élet /így nagybetűvel/ iránt nagy vágy kelt bennem, főleg az apró részletek miatt/autós ügyekben a férjem külön figyelt-hogy lehet úgy is parkolni, hogy minden autós a vonalak közé, középre áll, hogy elférjen mellette más is-, a tisztaságról nem is beszélve! Mondjuk mindez a német pihenőhelyekre is éppúgy érvényes volt. Emlékszem, nagy élmény volt a fociőrült fiúknak, hogy a német autósztrádán a fél Bundesliga neve megjelent…
Véletlenül keveredtünk erre az útra, de nagyon jó emlékekkel és szép élményekkel tértünk haza! Jó volt a kis csapat is, és még egyszer szeretném megköszönni a színvonalas munkát Bálint Péter idegenvezetőnek, és a két kedves és szolgálatkész buszsofőrnek Sándornak és Balázsnak a biztonságos közlekedést!
Jó szívvel ajánlom minden világot látni akarónak Párizst és Franciaország egyéb szépséges részeit is, jó utat és köszönöm a figyelmet

Egy Utas Miskolcról

Ui.: Most hallgattam vissza a videóról, hogy Párizsból Torsba, ami 230 km, a TGV 55 perc menetidővel megy, úgy, hogy Orleans-ban megáll… hátha valaki kedvet kap…

Franciaország I.

Július 5-én,csütörtökön reggel indult a buszunk egy budai szálloda elől. Társasutazáson vettünk részt   „Egy csipetnyi francia romantika    Normandia és Bretagne varázslatos tájain”. Hogy egyáltalán ide fogunk utazni,az hétfőn délután dőlt el, így szűk 2 és fél napunk volt az előkészületekre. Hogy ez kevés volt, az több mindenben is megmutatkozott az út során. Először is, mi eddig szinte mindig dél felé mentünk, így nem számoltunk azzal a reális lehetőséggel, hogy hűvös lehet. Hát, lett. Alig néhány őszies felsőruházatot vittünk, és  kevéssé vigasztalt,hogy a 3. nap környékén kiderült,hogy a többiek is így voltak ezzel. Végig hűvös volt az idő, többször esett is, de szerencsére inkább éjszaka,így ha fáztunk is, legalább nem áztunk. Utóbb gondoltunk rá, hogy 30 fokban,tikkasztó melegben semmivel sem lett volna könnyebb az út. A 9 nap alatt egy Mercedes-Benz emelt szintű busz volt a második otthonunk,de mivel fél-létszám volt,így roppant kényelmesen ültünk,mi például a leghátsó 13 helyet birtokoltuk –hárman.

Szállásunk pedig majdnem végig Premierre Classe szállodákban volt. /Kivéve egy nap Párizsban, de azt inkább felejtsük el!/Ezek a Nyugat-Európában a nagyvárosok  körül az autópályák mellé épült szállodák mind ugyanolyanok,ugyanazokkal a szolgáltatásokkal. Kivülről , vagyis  un. „égrenyiló” szobák,,a miénk,mivel hárman utaztunk, pótágyas.Ez a pótágy egy emeletes ágy,a gyerekünk nagyon élvezte. TV mindenhol volt,ezt mi rendszeresen néztük,bárhol vagyunk,mindig nézzük a helyi hireket. A  fürdőszobával sem volt gond-nekünk.Mivel nem vagyunk „nagy darabok” /én hízelgek magamnak a filigrán jelzővel,a férjem se kövér,a gyerek pedig kifejezetten csinos/.Néhány nagyobb utastársunk,viszont nem tudom,hogy fért el. Ugyanis ez a fürdőszoba kb. akkora, mint az itthoni zuhanykabin, csak még benne van a WC,meg a mosdó. A reggeli nekem komplett volt, bagette, 3-4 féle egyéb zsemle és sütemény vaj, lekvárok,sajt,joghurt,müzlik,befőtt,tea,tej,kávé, kakaó. Csak a fiuk-ragadozók lévén- hiányolták a felvágottat. De ezt is megoldotta a magyar lelemény, -a 2. naptól kezdve mindenki szalámikkal és fóliás kolbászokkal érkezett reggelizni. Összefoglalva:aki kicsit hisztisebb  a szállásra,az…de szerintem ennek a célnak éppen megfelelt. Minden este máshol aludtunk,9 és 12 között értünk a szállásokra,reggel indultunk tovább,nem is kell más.

Az első nap végig buszozással telt, így időnk mint a tenger… az  idegenvezető elmondta  a majdani programunkat. Szinte óráról órára,melyik nap hol leszünk,mit fogunk látni,csinálni,ez mennyibe kerül,Ugyanis a belépőket,hajójegyeket stb. még a részvételi  díjon felül ott kellett fizetni. Kerekedett a szemem,mennyi minden szorul ebbe a 9 napba,hogy is lesz ez?! Hát lett rettentő feszített tempóban,borzasztó sok minden. Sokkal többet láttunk,mint ami a prospektusban le volt írva,de hát ha már ott vagyunk ugye,ez csak előny. Mondjuk kétszer annyiba kerültek a belépőjegyek,mint számítottunk rá,és ez elvitte a költőpénzünket is,konkrétan alig maradt ennivalóra is. De,sokan annyit kínlódnak a fogyókúrával,mi 9 nap alatt megoldottunk 3-4 kilót!

Idegenvezetőnk Péter, jó 20 éve  jár már Franciaországba csoportokkal/mi 1994-ben már voltunk vele párizsi városlátogatáson,még a boldogult Eurotourssal/,így hatalmas tapasztalatra,tudásra tett szert,ez látszik is minden mozdulatán. Egyébként elvárta, hogy vele együtt „mozduljunk”,szóval mondjuk pisi nem akkor volt,amikor nekünk kellett,hanem amikor már elmondott mindent,amit akart,és az összes fontosat megnéztük az adott helyen,stb.

 Az első napokban ezt furcsállottuk, de olyan meggyőző és lehengerlő tudása volt minden kőről, fűszálról, sarokról,hogy meghajoltunk az akarata előtt. Fantasztikus profizmussal szervezte a programot, a fel-leszállást, megállást, indulást…ez leginkább Párizsban látszott.

2-3 nap  Párizs

A történések sorrendjét már nem is tudom felidézni, olyan sűrű volt ez a két nap,és sodortak az események. Hogy értsétek, mire gondolok:Párizsban-mint minden nagyvárosban nagyon nehéz a közlekedés és bár a térképen közelinek tűnnek egymáshoz a látnivalók, két nap nagyon kevés. Így mi a közlekedéssel spóroltunk időt. Például:2-3 percre megállt  –többnyire tilosban-a buszunk, mondjuk a Diadaliv mellett. Mi 25-en villámgyorsan le,majd a nézelődés, fényképezkedés után a busz újra megáll itt,mi villámgyorsan fel. Így szinte mindig „ajtótól-ajtóig” vitt minket a busz. Így szinte  mindent meg tudtunk nézni 2 nap alatt,amit 94-ben 5 nap alatt. Tagadhatatlan,hogy nem volt idő andalogni,üldögélni,nézelődni  egy órácskát mondjuk a Mars mezőn az Eiffel toronynál,vagy a Trokadérón,ahogy azt régen tettük. Mivel mi Párizsban másodszor voltunk,ez nem volt annyira zavaró,bár jó lett volna.
Csak felsorolásként:Mocsár negyed, Basteilles tér, Grande bld. Pompidou központ, Defense-negyed, Vendome tér-ezeket csak az autóbuszról láttuk. Ahol gyalogosan voltunk az a Trocadero Eiffel-torony, Notre Dame, Diadaliv, Invalidusok, Montmartre-Festők tere,Sacre Coure Louvre  Tuillerillák kertje, Montparnasse torony.
Párizs hangulata összességében megkapó,amit a látványosságok és a programok közül kiemelnék az az éjszakai hajókázás. A Szajna kisebb /szerintem ez emberléptékübb/, mint a Duna,én jobban is érzem magam itt a vízen. Mindkét part közel van,jól látszik minden,integetnek az ámuldozó utazónak a fiatalok. A fő látványosságok kivilágítva, de mégis sejtelmes félhomályba burkolózva állnak. A Notre Dame  valami csoda,ahogy áll ott,a maga titokzatosságával,  A Consiergeire épülete is fenséges,a sok-sok híd pedig /a 36 hídból 24 alatt átmegyünk a kirándulás alkalmával/ olyan kis vidám hangulatot ad az egész hajókázásnak. Az emberek nevetve integetnek, mindenki boldog, hogy ezen a szép estén itt lehet, és bár fuj a szél, és hideg van, én is annyira örülök az életnek! Személyes kedvencem az Eiffel torony! Mint egy arany felkiáltójel az égen! Mikor először megláttam így kivilágítva, szó szerint a szavam elállt! Ha valaki Párizsba megy, ki ne hagyja az éjszakai hajókázást!!
A másik különleges élmény a Defense negyed. Péter irdatlan sok infót adott nagyságáról, építéséről, céljáról, stb. Én meg csak azt láttam, hogy 10 percet buszoztunk a Trocadérótól és egy más világba csöppentünk bele. Hirtelen minden letisztult formájú, egyenes vagy ívelt, acélból vagy üvegből van és csillog.

A felületek nincsenek megszakítva holmi díszítéssel, sehol egy erkély, ablak vagy egyéb fölösleges huncutság. Csak a csupasz technika. Mint egy modern film díszlete. Embert is csak azért látunk, mert még folyik az építkezés. A gépkocsiforgalom nagy része is alagútrendszeren bonyolódik. Itt jobbára irodaházak vannak, nagy cégek, gyárak, biztosítók vettek itt házakat. Szóval ide jobbára csak dolgozni járnak az emberek. Biztosan pezsgett a munka a csillogó üvegtáblák mögött, de ebből semmit nem láttunk. Érdekes lehet, mondjuk a Mocsár-negyedben-a régi több száz éves, Mansard által tervezett házakban élni, és itt a szupermodern negyedben dolgozni!

Párizs után Versailles-ba mentünk. Itt is a kastély oldalbejárata mellett 30 cm-rel állt meg a buszunk, így 2 pillanat alatt benn voltunk. Kicsit többet kellett várni a helyi idegenvezetőre. Eu-s törvények alapján ugyanis csak ott bejegyzett idegenvezető viheti a csoportot. Egy kedves magyar hölgyet kaptunk, aki /micsoda haladás/ kiosztott mindenkinek egy-egy fejhallgatót, majd a csoport előtt haladva halkan beszélt a mikrofonjába. Így mindenki pompásan hallotta, amit mondott, nem kellett folyamatosan helyezkedni, hogy halljuk az információkat. Kedvünkre nézegethettük a dolgokat, akkor is hallottuk minden szavát. Versailles másodszorra látva is nagy élmény volt. Én általában az egyszerűbb formákat kedvelem, de ez a királyi pompa mindenkire hat. Aranyozottak a falak, az oszlopok, az ajtók a képek… Mindenhol szobrok, képek, faragások, amik Lajost ábrázolják! Ha másra nincs hely, egy nagy L betű azért csak ott van! Láttuk azt az ajtót is, amit a forradalmárok először betörtek 1789-ben. Engem nagyon meg tudnak érinteni a történelemnek ezek a részei, mint ez az ajtó. És az óta is ott van, és ha beszélni tudna… Jó volt úgy végigmenni a termeken, hogy közben folyamatosan kaptuk az infokat, melyik teremben mi történt. Jobbára végigéltük Lajos egy napját, és az idegenvezető lány /megérdemelte volna, hogy megjegyezzük a nevét, Bocsánat!/ mesélte, melyik teremben mi történt a királlyal. Az sem lehetett azért egyszerű, mikor a királyi ébredés 30 ember előtt zajlik, és többen kísérik figyelemmel a reggeli ürítést… állítólag a produktumot több udvari orvos vizsgálta meg, majd közölték az aggódó udvarral, hogy a király ma is egészségesen üritett. na de vissza a szebb dolgokhoz! A kerteket filmfelvétel miatt nem tudtuk megnézni, csak a Trianoni palotákat. Azt kell mondjam, a későbbi napok során szebb és ápoltabb kerteket láttunk a breton és normann városokban, mint a Trianoni volt. Péter itt hosszasan beszélt a francia királyi családokról, ekkor még nem tudtuk, hogy a 9. nap végére az összes Henrikről, Lajosról, Ferencről és feleségeikről, Eleonóráról, Annáról, Máriáról legalább annyit fogunk hallani, mint a saját családunkról.

4. nap

Rouen a mai első látnivalónk. Én már itt kezdtem meglepődni! Hétköznapi halandóként eddig Franciaországból jobbára csak Párizst ismertem, mint szép várost. És most csak forgatjuk a fejünket és csodáljuk ezeket a karakteres, hangulatos, történelmi emlékekkel teli, de mégis modern, tiszta vidéki városokat. Öreg olasz-reneszánsz rajongó vagyok, nem gondoltam, Firenzén, Arezzon, Assisin és a többi toszkán és umbriai városon kívül máshol is megérint a dejólehetittlakni érzés. Rouenben is hideg volt, esett is kicsit, mégis a második órában már ezt éreztem!
Vidék lévén, itt könnyebb volt a parkolás, így nem kellett rohanva leszállni. Egy külső utcában lassan, kényelmesen leszálltunk. És fokozatosan lassan sétálva közeledtünk a város középkori magja felé. Gyönyörűek voltak a házak! Jellegzetes Norman épületek: fából készítették a házak fő szerkezeti vonalait, majd ezeket téglával kitöltötték, midet bevakolják, szinezik. Mivel a fa „él”, több ház fittyet hány az egyenesre és a gravitációra is /nem tudtuk elképzelni, miért nem dőlt még össze!/a sorban az egyes házak dőlnek jobbra-balra, előre-hátra. Nem sokat. 2-3-10 -20 cm-t. Ez ahhoz azonban pont elég, hogy tátsuk a szájunkat, meg néha frászt kapjunk alattuk! De nagyon tetszik! Ezek a sok helyen még eredeti, korabeli házak csodásan fel vannak újítva, s mivel a mai napig élnek bennük, mindennel fel vannak szerelve, ami a mai kor emberének szükséges. Tisztaság, jólét, gondoskodás nyoma mindenütt.

Hátulról, kis romantikus utcákon közelítjük meg a katedrálist. Minden oldalról gyönyörű. Több képet teszünk az apszis felől, oldalról, hátulról, majd végre szemtől szemben állunk. A sok gótikus katedrális közül az különbözteti meg, hogy nem szimmetrikus. Formája, anyaga, színe eltérő a két toronyoldalon. Jó is, hogy van valami ilyen jellegzetesség, mert /hál’ istennek!/ olyan sok gótikus templomot látunk, hogy az út végére már nehezen igazodunk ki közöttük. Ez a székesegyház a szépségén kívül arról nevezetes, hogy egy Monet nevű megszállott festő a nap szinte minden szakában és fényviszonyában lefestette/ a roueni dóm reggeli napsütésben, déli napsütésben stb./ hogy lássuk, a fény milyen mértékben befolyásolja a látványt.

Elhiszem neki, bár mikor mi láttuk, a nap egyáltalán nem sütött, nem volt minek megcsillanni a falakon. Én inkább kedvenc nézőpontomba helyezkedtem: az égbe törő építmények elé állva, közvetlenül a kapunál felnézek, imádom ezt a pespektivát. Amit látok: csodás díszekkel, faragványokkal, ablakokkal megszakított 20-30 méteres falak. Ilyenkor elgondolkodom, hogy a fenébe tudták ezt akkor így megtenni?-Nem igazán idevaló, de a katedrális címmel megjelent több éve egy könyv, egy vándorkőműves élete a középkorban, sok ilyen kérdésre van válasz benne, roppant olvasmányos formában-az építkezés persze csak mellékszál a sztori mellett…-
Újra kis romantikus utcák következnek, szépen renovált középkori házak, majd átmegyünk az óráskapu alatt, és a régi-mostani piactéren vagyunk. Most virágok végeláthatatlan sorát árulják, régen valami már történt itt. Ebben a városban égették meg ugyanis Jeanne d’Arcot. Már ott is vagyunk az /állítólag történelmileg teljesen hitelesnek igazolt/ helyen, ahol a máglya állt. Szembe vele a Jeanne d’Arce múzeum-egy kis ajándékboltból nyílik, sok-sok érdekesség, ami összefügg a hős leánnyal. A Múzeum megtekintése után kis „hangulatbeszívós” szabadidő, majd újra útra kelünk. Étrétat a cél. Fogalmunk sem volt, mi is ez/bár, amikor otthon egyik kedvenc utazási irodánkban elmondtam a programot, itt felszisszentek/. Rövid buszozás után megálltunk egy szintén hangulatos, faházas házikókkal teli kis városkában, és elindultunk a, La Manche csatorna felé.

Egyre erősebben hallottuk a sirályok hangját, és már láttuk is őket, sokat, ahogy köröztek az égen. És felértünk a parti sétányra, körülnéztünk… hát, igen!
Előttünk vég nélkül a csatorna vize, jobbra szinte függőleges, vízbe szakadó fehér sziklák, tetejükön hihetetlenül zöld fű, és végre nagyon kék az ég is! Balra ugyanez, kicsit csipkézettebb, vízből kiálló sziklákkal. A tenger mozgása miatt nagyon széles a part, és mikor leérünk vesszük észre, milyen nehéz lépkedni. A víz szinte szabályos gömbökké koptatta a köveket a talpunk alatt. Mintha golyókon lépkednénk. Mi a jobb oldali sziklaszirt tetejére mentünk fel.

Fárasztó volt az út, sokkal hosszabb és magasabb, mint gondoltuk. De megérte!Félelmetes volt a sziklák tetején,a hihetetlen zöld fűben,ahogy fújt a szél,a sirályok vijjogtak a fejünk fölött,majd leszálltak és sétáltak körülöttünk…a fiúk kimerészkedtek fényképezni a szirt széléig,én azért kicsit féltem..A házak apróknak látszottak és minden olyan makett-szerű volt,minha nem is velünk történne ez! Az a döbbent meglepetés volt ez,mint amikor az ember nem tudja,mi következik,és hirtelen történi k valami csodás. Ilyesmi volt, mikor Mükénében jártunk… Legalább 100 képet tettünk, de ezt a fajta térélményt, amit az ilyen „világtetejehelyen” érzek, nem tudja visszaadni egyetlen kép sem.

Mint ahogy nem tudtuk lefényképezni a Normandia hidat sem. Ez a híd a Szajna torkolata felett 2200 méteren ível át és 17 méterre magasodik a közepén. Hatalmas épitmény. Honfleure városka felé menet átmentünk rajta, majd hajókirándulás keretében alatta is.

Szédület, hogy ez a kedves kis Szajna, ami Párizsban olyan emberi léptékű volt, a tölcsértorkolatában mennyire kiszélesedik! A híd maga nagy mérnöki munka, megint mond Péter sok-sok adatot róla. Engem kissé rémit, mint minden nagy folyóvíz! Míg a híd felé mentünk, több tartályhajóval, hatalmas teherszállítóval találkoztunk. Visszahajóztunk Honfleurba, ez is egy szépséges kis üdülővároska, mesebeli részletekkel!
Estére már csak egy szolid városnézés maradt Csen városában. Ezt „Kan”-nak kell ejteni, mély, leszorított a-val. Mikor itthon meséltem, többen megkérdezték, Kánn-ban is voltatok? Hát, ez „Kan”, Hódító Vilmos városa. Egy kevésbé épen maradt várral, várfallal, és két templommal. Az egyik a férfiak a másik a nők temploma. A király épített egyet maguknak, és egyet külön a feleségének, majdani temetkezési helyéül. Régebben azt olvastam, hogy Vilmos úgy utálta a feleségét, hogy nem akart az egész örökkévalóságban mellette feküdni, ezért találta ki ezt a megoldást./Ez persze nem történelmi tény, de akár igaz is lehet. Egyébként gyakran elgondolkodom, vajon valóban úgy vannak-e ezek a több száz éves dolgok, ahogy ma tanuljuk, vagy csak a messzeség teszi őket ellenőrizhetetlenné…/
Egyébiránt egy modern nagyváros, nekem leginkább a villamosok tetszenek, csendben siklanál, és a formájuk, színük is nagyon modern!

5. nap

Reggel a szokásos hidegben, és szemerkélő esőben indultunk Fougeres városába, kicsit délebbre, Bretagne határába. Meglepődve láttuk a házakat. Teljesen más stílusú volt, mint amit eddig láttunk. Uralkodó szín a szürke, szürkésbarna, vakolás nélküli, szélesebb és zömökebb házak sorakoznak itt.

Bretagne-ban már inkább az angolos hatás érvényesül, a színek is jobban hasonlítanak az angol képeslapok szineire. Persze a szokásos tisztaság, rendezettség mindenütt. A városka egy kis dombra kanyarodik fel, szinte egybefolyik a csodás várral. Az egyik legépebben megmaradt vár ez,az udvaron buja zöld,hortenzia-erdők,mert némelyik már nem is nevezhető bokornak,akkora. Felmentünk a toronyba,pompásan belátható a város és a környék. Hát,igen jó stratégia volt ide építkezni,valóban minden jól látható. A vár története Szép Fülöpig nyúlt vissza,itt Péter olyan eseményeket mesélt,amik ismerősök voltak az Elátkozott királyok című szintén nagyon olvasmányos és érdekes regényből. Ez ugyan szépirodalom, de nagyon pontos történelmi alapokon nyugszik-tudjuk meg./Ajánlom mindenkinek!/
Dél után indulunk a világörökség részét képező-és az út egyik fő vonzerejét adó-szent Mihály apátság felé. Mount St. Michel…

A buszból látjuk meg először. Kiemelkedik a síkságból, kissé elmosódott a párától, de annyit nézegettem már a képét és álmodoztam róla, hogy nagyon megismerem. Ahhoz képest, amikor megláttuk, még nagyon sokat buszozunk, mire odaérünk. Ez az apátság egyetlen gránitsziklára épült a szárazföldtől néhány kilométerre, közvetlenül az óceánba. Tehát, apály esetén, mikor visszahúzódik a tenger, gyalog át lehet menni a szárazföldről az apátságba. Dagálykor pedig körbeveszi a víz, sziget lesz belőle. Bizony nagyon sok hivő utas lelte halálát, mert nem tudtak időben átérni az apátsághoz, és elsodorta őket a víz. Még ma is sokan mennek így látogatóba. Bár már jellemzőbb a buszos-mint mi- és autós turista-áradat.

Mikor odaértünk is rengeteg autó és busz volt a parkolóban.
Mikor kiszálltunk, alig láttunk, úgy fújt a szél és hordta a homokot a szemünkbe. De mire megérkeztünk, még a nap is kisütött és az ég gyönyörű kék lett. Felnéztem-ahogy szeretek az ilyen nagy építményekre-és ott magasodott előttem életem egyik álma! Bementünk a hatalmas kapun. Az első, ami meglep, keskenyebbek az utcák, mint a nagy méretből adódóan vártam. Igy sokat jobban érezni a nagy tömeget! Rengeteg ember. Akár a középkorban is érezhetnénk magunkat, ha nem lennének modern ruhában az emberek!
Tulajdonképpen az egész szigeten egyetlen utca van, ez kanyarog fel spirál alakban a tetőn lévő templomig. Mint egy briós. Elindulunk felfelé. A szürkésbarna házak nagyon jó állapotban vannak, most tudjuk meg, hogy szinte már minden restaurált itt. De ez engem nem zavar, így is nagyon hatásos. A középkori házakban most mindenhol éttermek, ajándékboltok, a turisták hada pedig szó szerint hömpölyög. Ragyogott a nap, világított a kék ég, és a világ minden tájáról volt itt ember. Felfelé menet-mivel egyetlen utca van, csak felfelé vagy lefelé lehet menni- megálltunk, mert elkezdődött a dagály. Mindenki nagyon nyújtogatta a nyakát, és egyszer csak tényleg megláttunk valami csillogó felületet a horizonton. Ahogy sütötte a nap, és mozgott a víz, látható volt, ahogy közeledik a csillogó felület. Igazán úgy lett volna jó, ha végigvárjuk, amíg megérkezik a víz a partig, de nem volt annyi időnk. Még fenn is szét akartunk nézni, így hagytuk az óceánt, tegye a dolgát, mi pedig elindultunk felfelé. Sajnos kimondhatatlanul sokan voltak. Fenn a templomnál is annyira fujt a szél, hogy le kellett guggolni a kerítés mellé, ha nem akartam, hogy lefújja a fejemet a nyakamról. Igy a kilátásban-a tetőn egy elég széles „terasz” van,- nem nagyon tudtam gyönyörködni, pedig az odavetett kurta pillantás azt bizonyította, lehetett volna. Inkább bementünk a templomba. Maga a templom nem is igazán izgalmas, érdekesebb a hozzá kapcsolódó többi terem. Minden élet-és kiszolgáló helyiségek, ahol nyomon követhetjük az itt valaha élők mindennnapjait. Az élelem beszerzésében nagy szerepe van egy óriási „mókuskeréknek”, akkora alkalmatosság, amibe beálltak az emberek, úgy húzták fel a csörlővel a terhet. Hatalmas kandallókat, kéményeket látunk, de csak a puszta falak, termek állnak, berendezési tárgy egyáltalán nincs. Viszont van rengeteg ember. A nagy kavarodásban meg is ijedtem, úgy éreztem, állandóan ugyanabban a teremben vagyunk, és mindenhol japánokat láttam! Inkább elindultunk lefelé. A szabadba érve, újra ránéztünk a vizre. Határozottan közelebb volt, de ahhoz, hogy nagy hullámokat lássunk, sokáig kellett volna még ott állni, hát mentünk tovább. Lefelé menet is a középkori házak, nyújtotta hangulatot élveztük, és a nagyszerű kilátást. Érzésem szerint ez a hely igazi vonzereje. A szél még mindig tombolt-mint megtudtuk, majdnem mindig így van. Hogy érzékeltessem: a férjem felállt a parkolót elválasztó szegélyre, hogy jobb szögben tudjon fényképezni, és gyakorlatilag lefújta onnan a szél. Nyilván nem állt magasra-kp 40. cm-de megijedt a lökéstől.

Igy nem igazán tudtuk élvezni azt az egyébként fantasztikus érzést, hogy ott állunk az apátság előtt és csak úgy nézzük…
Búcsúpillantást is a buszból vetünk, és elindulunk. Cancale-ba megyünk, ahol osztrigákat tenyésztenek. Állitólag nagyon finomak és még nem ettünk. Na, a fiuk nem is fognak, csak a vállalkozó kedvű feleség. Ez a többi családnál is jobbára így van, ezért többen összefogva veszünk egy tucatot. Csak úgy óvatos duhaj módjára. A kikötő mellett állnak az árusok, és mint Miskolcon, a piacon az őszibarackot, paradicsomot, úgy árulják különféle ládákból a tenger gyümölcseit. Állitólag egy nagyon finom fajtára alkudott nekünk Péter, majd kaptunk is egy tucatot, műanyag tálon. Éles késsel felnyitotta nekünk az árus, és kaptunk egy citromot hozzá. Ezt rá kellett csöppenteni, és a benne lévő tengervízzel együtt kiszippantani.

Hát, így nem volt valami nagy íze, gondoltam, a következőt jobban megrágcsálom. Meg is rágcsáltam, de úgy is egy enyhe halizé volt csak. Szóval nem lettem az osztriga bolondja, de megkóstoltam.
Itt is, és a következő városban Maliban is mindenki csak tengeri herkentyűket evett a számtalan parti étteremben. Nagy és különféle rákokat, osztrigákat és persze fekete kagylót. Az asztalok szinte az utcán voltak, így nem is nagyon kellett kíváncsiskodni, egy-egy véletlen pillantás, és máris a tányérokba láttunk. Sehol nem volt sült hús, vagy valami ilyesmi. Estig sétálgattunk ebben a kellemes hangulatú tengerparti városkában. A part mentén az éttermek mellett sok élelmiszerbolt is volt, szóval nem piac, hanem olyan, hogy a friss herkentyűk az üzlet egyik oldalán voltak, a készre sütöttek-főzöttek a másikon. Érdekes volt-állatvédők ugorjanak 2 sort!-, hogy a jégre tett, összeragasztott ollójú rákok mozogtak, látnivalón élt a pult. Ebben a városkában érintett meg még valami. Én nem vagyok nagy kertész, de még én is rácsodálkoztam a gyönyörű parkokra, amiket itt és –most már ugye tudom, hogy ez után is- láttunk az út során. Sok-sok virág, nagy levelűek, színesebbnél színesebb virágzatúak, ízlésesen elrendezve, látnivalón folyamatosan gondozva! Öröm sétálgatni ilyen parkokban!