Franciaország II.

Szerintem sokat hozott ennek az országnak ez a szakállas öreg, akinek a sírkövénél ott álltunk. A fák között látni egy magas barna házat, annak a helyén állt valaha .... - na ki a szakállas öreg ? - ...háza. Francia 2.

Franciaország 2007 2.rész

6. nap

Újra ködös, hideg időben mentünk reggelizni, de már tudjuk, lesz ez még jobb is. Mai cél egy szép sziget-szó szerint! Bellé Ile az Atlanti óceánban. Mostanra már tudjuk követni, hogy Péter mit szeret igazán a programokból, megismertük annyira, hogy a mondandója terjedelméből, a hangnemből, a stílusból le tudjuk szűrni, mit mutat meg „kötelezőként”, mit szeret és mi tartozik a kedvencek közé. Hát a hajózás és az ezzel kapcsolatos ismeretek a kedvencek  közé tartozik.

Majdnem dél lett, mire a komphoz értünk Quiberonban./

Útközben megálltunk egy jellegzetes Bretagne-i menhirnél, máshol titokzatos neolitikus megalitoknak /Carnac/ említik őket. Hazaérve néztem utána igazán, hogy mi is ez. Hát, bárhogy is hívják, rám nem hat igazán. Nem tudom, mit gondol-érez más, én zöld mezőben nagy köveket láttam, úgy összevissza és sokat. Ahogy mondani szokás ez is megvolt, még sincs este, és bocs azoktól, akiknek ez nagyobb élményt jelentene./
A gyors kompjegyváltás után felszálltunk a nekem hatalmas hajóra. Három emeletes, rengeteg emberrel. Én nem igazán szeretem, ha nem az édes anyaföld van alattam, így benn maradtam a zárt szalonban. A fiuk felmentek a felső fedélzetre nézelődni, az 55 perces út alatt csak egyszer néztek le, élek-e. Mivel a nylonnal bélelt papírzacskók a táskák tárolására szolgáló 3 emeletes un. salgó-polcok mellett voltak, így én itt ültem le nézelődni. Láttam, hogy jöttek sorban az utasok, fiatalok, öregek vegyesen. Feldobták a mindenféle táskájukat, hátizsákjukat, szatyorlyukat a polcokra, majd kimentek a fedélzetre, ahol 2 francia fiú és egy lány már el is kezdett gitározni, énekelni.

Az út végéig nézelődtek, énekelgettek, majd közeledvén a parthoz, jöttek a táskákért és készültek a leszálláshoz. Szemmel láthatólag eszükbe se jutott, hogy a táska esetleg nem lesz ott az út végén. Jó volt ezt látni, de fájt is, mert eszembe jutott, hogy Miskolcon ilyen esetben mi történne.
Na, de a sziget. A tudat, hogy már az óceánban vagyunk, felemelő. Még sosem voltunk ennyire nyugaton, mint most, és sosem voltunk óceánnál. A sziget fővárosa férfias, kellemes hangulatú kikötőváros, nyüzsgő, de –már nem lepődök meg-tiszta, gondozott. Ujra buszra szálltunk, és elutaztunk a sziget másik végére. Na nincs messze-úgy 6 km, lévén az egész sziget 15 km hosszú. Mégis tovább tartott az út, mert a part mellett többször megálltunk, fényképeztük, ahogy a vad szél a sziklákhoz csapja a vizet, és fehér habot kavar belőle. A sziget másik végén Sauzon városa, ide jöttünk. Kedves kis színes házak állnak itt-Olaszországban vannak hasonló, élénk színekre festett házsorok. A házak alatt vendéglő, boltok, bár mikor ott voltunk, éppen szieszta volt, és alig volt nyitva valami. Nem nagyon értettük, miért töltünk 3 órát egy olyan falucskában, amit 20 perc alatt kétszer körbe lehet járni. Mivel szabadidőben voltunk, tanácstalanul ténfergett az egész csapat. De aztán leültünk sirályokat etetni, és végül jót beszélgettünk, ahogy a fiam, szokta mondani, na megint megváltottuk a világot. Vagyis így a 6. napon volt egy szusszanásnyi időnk. Lehet, hogy ez is volt a cél? A nap gyakorlati tapasztalata az volt, hogy bagette-ből szigorúan csak annyit szabad venni, amennyit meg is eszünk. Másnapra ugyanis az a finom, ropogós kenyér kemény, rágós, ízetlen valamivé válik. Még a sirályok közül is csak a nagyon éhesek ették meg. Szóval a kiadós csapatépítő beszélgetés után újra buszra szálltunk, de másfelé mentünk vissza a kikötőbe. Buszsofőrünk nagy lokálpatrióta volt, lelkesen beszélt szigetéről, és elvitt minket kedvenc „emlékművéhez”. Ez 2 teljesen egyforma, egymással szemben álló menhir, vagyis 2 kődarab/bocs, már szóltam erről!/Jena és Jeanne, az ottani Jancsi és Juliska, vagy inkább Rómeó és Júlia. Mert legendájuk is van: A gazdag lányt nem engedték a szegény fiúhoz-de lehet, hogy fordítva, lényeg, hogy mikor a gazdag apa meglátta, hogy mégis találkoztak, megátkozta őket, és kővé váltak. Beszélt arról, hogy milyen tiszta a sziget levegője, mivel kevés a gépkocsi, és valami érdekeset az építkezési szokásról, hogy a sátortető mindkét oldalán van kémény, de hogy ez miért is olyan érdekes, őszintén szólva elfelejtettem. Az egész utazás alatt olyan mennyiségű információ „zúdult” ránk, hogy nem is szégyellem magam ezért, talán természetes, hogy néha védekezik az elme, és kihagy.

A hajóút vissza már könnyebb volt, én is felmentem nézni a vizet, de csak rövid ideig, mert hatalmas hullámok voltak. Akkorák, hogy az egyik utastársunknak át is kellett öltözni, mert egy felcsapódó hullám beterítette. Tetőtől talpig lett vizes. Délután 5-re értünk újra Quiberonba, itt várt a buszunk. Elindultunk  Vannes városába. Talán unalmas is, hogy mindenre azt írom, csodás, de így van. Ezt a várost nekem találták ki. Viz partján van, kis kikötővel, pofás kis óvárosi résszel, és modern nagyvárosi negyedekkel. Mindenből ember-léptéknyi. Itt nagyon jó lehet élni! És a parkok! Ahogy írtam, gyönyörű virágok, szépen ápolt gyep… nagyon megfog a régi vár, a sétára csábító parkkal. A rövid szabadidőben szívjuk kicsit magunkba a hangulatot.

Már csak kicsit kellett buszozni a Premiere Classe  szállodáig,ahol újra megnéztük a francia hiradót-hatalmas a készülődés a július 14-re-, az időjárásjelentést ,majd könnyen ment az elalvás.

7.nap

Nantes városával kezdünk. Busszal megyünk végig. Hát, érdekes. Hatalmas kikötő, hatalmas hajókkal, pedig lényegében nem is az óceán partján vagyunk, hanem a Loire tölcsérében. Maga a város is hatalmas. Sajnos, kép nem adja vissza, de olyan, mint egy Nyugati Leninváros. Majdnem egyforma nagyságú, formájú, színű bérházak, persze modern kiadásban. Ami feltűnő-itt is és más városokban is-hogy szinte minden házban minden ablak zárva van, virág nincs az ablakokban és az erkély is szinte sterilen üres, semmit nem tartanak ott. Ez nem feltétlenül baj, de kissé kihaltnak, lakatlannak tűnik tőle a város. Nem is bántam, hogy nem töltöttünk itt több időt./Később azért rákerestem a Neten a város lapjára, nézegettem képeket, és találtam itt is szép részeket, csak azért jegyzem meg, hogy ne legyünk igazságtalanok./
Innen a Fontevraud-i apátságba mentünk, amely egyben királyi temetkezési hely is. Ez egy XII. században alapított kolostor, amelyet nők vezettek. Összesen 33 főnökasszony volt az idők folyamán, nem tudom, ezért-e, de a fő látványosság,-ami eddig sehol máshol nem volt-a középkori konyhaépület. Már egész komoly kis kultúrája lehetett a főzésnek, mert különálló épületegyüttes szolgálta. Berendezési tárgyak ugyan nem maradtak meg, csak a puszta tért látjuk, de a tér beosztásából, mint egy modern konyhában is, lehet következtetni a dolgokra. Nagy területen állt az apátság, sok a kert,  kohyhakerti rész is van és a kerengő belső udvara is szép. A templomban találjuk a királysírokat. Mint biztos írtam már, Péter annyira otthon van az egész francia történelemben, és annyi mindent tud az összes francia királyról és királynőről, mint egy bulvárújságíró a sztárvilágról, és egy hete lassan már mi is többet hallunk „Plantazsené” Henrikről, mint a családunkról.

Nos, ott álltunk Henrik és felesége, valamint Oroszlánszívű Richárd és felesége-emlékeim szerint Aquitániai Eleonóra sírjánál. Aranyos volt Péter, komolyan megsértődött, amikor kiderült, hogy a csoport fele még mindig nem tudja, ki volt II. Henrik apja./Az egyik matektanák utastárssal elszórakoztunk azon, mi lenne, ha bepróbálkoznánk nála, mondjuk a másodfokú egyenlet megoldóképletével, aztán, ha nem tudja, megsértődnénk…/na, de viccet félretéve, tényleg minden elismerés az idegenvezetőnké. Komolyan mondom, nem lehetett a francia élet olyan területére kérdezni, amiről ne tudott volna hosszasan beszélni. Aktuálpolitika, művészetek, gasztronómia, újságok, TGV menetrend, bolthálózatok, szóval bármi, és nem is kellett kérdezni, örült, hogy figyelünk, és beszélt.

Szóval a királyi családfa bennem azért nem állt össze rendszerré, de remek sztorikat tudok Breton Annáról, Franciaországi Klaudiáról, Lajosokról és Károlyokról. Az egyik például úgy halt meg, hogy beverte a fejét az ajtófélfába, a másik hiába öltözött tetőtől talpig páncélba, a szemrésen keresztül bement egy nyílvessző, és halálra sebezte… szóval nem volt azért falra hányt borsó…
A mai napot Tours városában zártuk, és itt léptünk újra a keleti féltekére. Újra csak azt tudom írni, hogy egy gyöngyszem. Városi kisvonattal tettünk sétát-sok magyar városban is van ilyen, Egerben ,Miskolcon. Ez is egy nyüzsgő nagyváros, a szokásos tiszta, rendezett jelzőket itt is elmondhatom. Ami nekem különleges, egy meseszép gót katedrális, különösen magas támpillérekkel. Sajnos benn éppen felújítási munkálatok folytak, így nem nagyon lehetett szétnézni. Itt van Pannóniai Szent Márton temploma is, de csak kívülről láttuk. Egyébként csodás középkori házak között sétáltunk, már a norman stílus szerint építettek voltak. A főtér teljesen beépített éttermekkel, presszókkal, nyüzsgött a nép, mindenki kinn ült az utcán. Nekem tetszik, ahogy idős-fiatal, ülnek az asztaloknál, egy-egy pohár mellett és beszélgetnek, nevetgélnek. Jó nézni, hogy mindenki jól érzi magát, jólöltözött, ápolt, figyel a másikra, a környezetre, virágokra, szemetesre.

Most kezdtem érteni az elcsépelt „európai „kifejezést. Olyan jó lenne, ha itthon is így élnénk… Ez is nagyváros, és viszonylag távol parkoltunk a központtól. Elindultunk a buszhoz, mert 9-kor továbbutazás. Ragyogott a nap, pedig majdnem 9 volt. De még 10-kor is világos volt,az óceán közelében pedig fél 11 körül kezdett sötétedni. Nagyon érdekes volt. Most is hamar odaértünk a szállodához, már egészen megszerettem ezt a szállásfajtát. Talán azért, mert annyira egyforma mindenhol, mintha ugyanabban a városban lennénk. Megint néztünk egy kis híradót, meg kosztümös filmet is, a forradalom korából. Hiába, nagyon közel már 14.-e.

8. nap

Ez volt az utolsó ott töltött napunk, és nagyon mozgalmasra sikeredett. A Loire mentén mentünk végig, jobban mondva, nagyon sokáig párhuzamos a közút a folyóval. Az idő ekkor is vacak volt, nap sehol, csak a szürkeség, szemerkélő eső.

 Ez fogadott minket a Loire völgyében, így érkeztünk Amboise-ba. Itt van az egyik legfontosabb Loire menti kastély. Átmentünk az egyik hídon, majd a várral szemben megálltunk egy kis teraszfélén. Innen remekül látni a kastélyt, a várost és a folyót is. Ez egyébként méretét tekintve a Szajna és a Duna között van, és legalább olyan koszos a színe  mint a Dunának./Ha most kéne keringőt írni hozzá, nem tudom, milyen szint mondhatnánk/ Az utcáról jól látni a kastély több részét: a testőrök termét, az őrök termét és az őrség folyosóját. Ennek a nyitott folyosónak más funkciója is volt. Ide a korlátra akasztották fel a bűnözőket, bűnösöket, kifelé lógatva az épületből. Így mindenki láthatta, hogy járnak a király ellenségei.
Bementünk a várkapun keresztül, és egyetlen helyként itt kapunk magyar nyelvű prospektust a kastélyról. Maga az épület gótikus és reneszánsz is egyben. Ugyanis elkezdték építeni a gótikával, majd a királyok elmentek Itáliába háborúskodni, és ott nagyon megtetszett nekik a reneszánsz stílus. Mikor hazajöttek az új stílusnak megfelelően, folytatták az építkezést. Van sok üres terem is, de már berendezett is jócskán. Emlékszem egy étkező teremre több kihúzható asztallal, és hatalmas, festményt helyettesítő szőnyegekkel a falon. Péter mesélte, hogy abban az időben nagyon különleges módon, tükörrel készítették a gobelint. A vászon mögé tükröt tettek, így nézték, hová öltenek. Hosszadalmas munka lehetett.

Egyébként sok festményen, díszeken, falon megjelent itt a perspektíva. Láttunk több hálószobát, korabeli, eredeti berendezéssel. Aztán kinn az udvaron van a nagy durranás-mármint nekem. Itt van ugyanis a Szent Hubertus kápolna, ami Leonardo fa Vinci földi maradványait rejti.

Régebben az udvaron volt a sírja, azon a helyen, ahol most a szobra áll. Szerintem ebben a díszes kápolnában méltóbb helye van. Nagy jót tett I. Ferenc Franciaországgal, amikor meghívta magához Leonardót. Itt arra is gondolok, hogy a mester magával hozta kedvenc festményét, amiről tudjuk, hogy állandóan magával hordta, bárhová ment./Ennek hiteles történelmi okát még nem találták meg, csak elképzelések vannak: pl. nem látta befejezettnek, nem fizették ki neki stb./Halála után a kép I. Ferencé lett, majd a mindenkori francia királyoké-többek között Napóleon hálószobáját is díszítette. Később közszemlére tették, s egyszer egy olasz ember el is lopta, állítólag hazafiúi érzésektől vezérelve, de hát, ki tudja? Így került francia földre a világ ma leghíresebb festménye, és csak találgatni lehet, ha mondjuk ez a kép az Uffiziben lenne… a Louvre-ban egy nagy teremben több reneszánsz csoda van a falakon, a teremben a térbe állítva pedig egy fal, rajta egy a többihez képest kicsi kép. Több cm golyóbiztos üveg mögé van rejtve és biztonsági emberek hada-én 5 egyenruhást, láttam-vizslatja a tömeget, ami a terem közepén e körül a kis kép körül tolong. Mindenki őt akarja látni, ahogy titokzatosan mosolyog már vagy 500 éve. Ezt a fajta hatást egyébként le tudom mérni a fiamon is, aki a 16 évesek flegma magabiztosságával szokott nyilatkozni minden művészetről, ami nem a rockzene kategória. Na ez a fiú is átszellemült arccal mondogatta:”Ott a Mona Lisa, láttam a Mona Lisát!”
Szerintem sokat hozott ennek az országnak ez a szakállas öreg, akinek a sírkövénél ott álltunk. A kápolna mellől szép kilátás nyílik a városra is. A fák között látni egy magas barna házat, annak a helyén állt valaha Leonardo háza. Azt mondja Péter-bár szavaiból, azt érzem ki, nem kedveli különösebben Leonardót-, hogy I. Ferenc és az öreg nagyon jó viszonyban voltak. Érdekes elképzelni, hogy mondjuk egy napos, délelőtt sétálnak ott az udvarban, a király és a mester egymás mellett, beszélgetnek, meg-megállnak, talán éppen azon a helyen, ahol mi is álltunk. Ilyen gondolatok sűrűn elkapnak engem ilyen helyeken.
Na, de még az ilyen pillanatok is elmúlnak egyszer. A Loire völgyét követve mentünk tovább egy borospince felé.

Ezen a vidéken puha sárgás mésztufát bányásznak a hegyek oldalából, ezzel építkeznek/Annyira puha, hogy a körmünkkel mélyedést lehet a kövekbe nyomni/. Az út mellett van a szőlőskert, enyhe emelkedővel a domboldalra, majd fel a hegy oldalára. A hegy oldalából kibányászták a mészkövet, ebből felépítették a házakat, és a bányászat eredményeként már a pince is kész volt. Ezek a házak általában közvetlenül a pince elé épültek, sokszor a bejárat is közvetlen volt. Egy ilyen pincében voltunk. Hatalmas hordókban érlelődtek a száraz és félszáraz borok. Megtudtuk, hogy francia édes bor itt nincs is. És megismerkedtünk a pezsgőkészítés mikéntjével is. Megnéztük a különböző fázisban lévő pezsgőket, és persze legfontosabb része látogatásunknak a kóstolás volt. Pohárfogásunkat is tökélyre vittük: nem elég a talpas pohár szárát fogni, a talpát kell, alul begörbítve a mutatóujjunk, támaszkodva a többi 3 ujjunkra, míg a hüvelykkel felülről fogunk rá. Szóval ezzel a helyes fogással nézegettük/forgatva a pohárban lefolyó vastagabb csíkokat katedrális-hatásnak hívják/, szagolgattuk, ízlelgettük a borokat. Legalább 6 fele bort kóstoltam meg egy óra alatt, mivel a nagyon szárazakat nem szeretem, nem mindent ittam meg. Pezsgőből is csak két félét kóstoltam, de nekem nem ízlettek. Megtudtuk, hogy az igazi francia pezsgő kizárólag száraz borokból készül, én pedig csak az édes pezsgőket szeretem. Ez szentségtörésnek minősül  egy francia borász szemében. Tehát a pezsgőkkel nem volt szerencsénk. Meglepő volt, egyébként, hogy mennyire nem „éreztük „, hogy ittunk, ha értitek, mire gondolok. Legalább 3 dl bort ittunk meg  már, én személy szerint, de aki mindent megkóstolt, az még többet-de senki be se csiccsentett. Az ottani szakemberek szerint tilos borkóstolás közben kenyereket és sajtokat eszegetni, mert rontja a hatást. Komor téli estékre vettünk egy üveg rosét, talán majd karácsonykor…
Sajnos az utolsó városba értünk, ahol hosszabban időzünk, Blois. Most is leírhatom ugyanazokat, tiszta, rendezett, virágos.

Az itteni királyi kastély jellegzetessége, hogy 4 stílusban épült.

Ahogy követték egymást az uralkodók, mindenki tett hozzá valamit abban a stílusban, ami az ő idejében divatos volt. Így van gótikus, későgót, reneszánsz és klasszicista része. A maga módján mind szép. És nem is nagyon zavaró, hogy a belső udvaron állva a négy égtáj felé nézve másféle stílust látunk. Így kívülről legmutatósabb a reneszánsz lépcsőház. Amiről mégis leginkább emlékezni fogok erre a kastélyra az a királyi termek szépsége. Sokan laktak itt, néhányra emlékszem: I. Ferenc Franciaországi Klaudia /Klóddöfransz /, Medici Katalin és Guise herceg,akit itt is öltek meg e falak között.

Ez az esemény képsorozattal van megörökítve. Egyébként is,a falak szőnyeg.és drapéria burkolata,a csodásan faragott és diszített asztalok,székek,ágyak,ámulat. Órákig lehetne nézegetni egy-egy darabot,olyan míves munka,és bár nem emlékszem rá,hogy ezek eredetiek-e vagy csak renovált másolatok,valami csoda itt sétálni. Sajnos nem lehet fényképezni, többször ránk is szólnak, mert egyszerűen nem lehet megállni, hogy ne kattintsak néhány képet, szégyen ide, vagy oda.

A kastélylátogatás után közös estebédre megy a csoport. A főbejárat mellett van az étterem, így az étkezés királyi környezetben zajlik. Mondjuk, annyiba is kerül, de mivel kuriózumról van szó, hát rászánjuk. Egy előétel és egy desszert között a főétel ugyanis steak volt. Mint említettem, a fiúk nagy ragadozók, és még nem volt szerencséjük ilyet fogyasztani. Hát, gondoltuk, ebbe az utazásba ennek is bele kell férnie. Mint kiderült, rossz döntés volt. Az előételként feltálalt saláta egy mókusnak is fogyókúrás adag lett volna, a desszert pedig… hát, ha otthon így sikerülne egy vasárnapi ebéd után, hát, egész héten szégyenkeznék miatta. A legnagyobb baj viszont az volt, hogy a „ragadozó” fiúk a különböző és sokféle fűszerekkel ízesített puha husikat szeretik, és a második falat környékén rájöttek, hogy az ízetlen és sületlen vastag hús nem az, ami nekik kell. Szerintem egyszerűen gusztustalan volt a vérző hús, meg is beszéltük, úgy tekintjük ezt a dolgot, mint a francia kultúra azon részét, amivel nem kell nekünk azonosulni. Amikor éhesen és sokkal szegényebben felálltunk az asztaltól, még volt idő egy kis sétára. Ha nem került volna olyan sokba, vicceltünk volna rajta, hogy lemozogjuk a húst, de ez így elmaradt. Szóval a vár alatt egy nagyon modern és nyüzsgő várost találtunk. Engem azért meglepett, hogy milyen nagyok ezek a városok/Vannes,   Nanntes, Blois, Rouen, Rheims/és mennyire nem ismerjük,még szinte a nevüke

t sem! Franciaországból Párizson kívül alig van város,-talán csak Marseille, meg néhány nagy történelmi vonatkozású, pl. Avignon-, ami széles körben ismert lenne, közben több 100 000 lakosú városok./Egy rövidke séta után felszálltunk a buszra, és indultunk a valóban utolsó állomásra Rheimsbe. Itt megnéztük a koronázó katedrálist, ami előtt éppen felújítási munkák voltak, mert a 14-ei ünnepségek itt nagy volumenűek szoktak lenni. Majd elindultunk utolsó franciaföldi szálláshelyünk felé, a határ mellé. Míg ment a busz, újra elhúzott mellettünk egy TGV. Már többször láttuk elsuhanni - nem túlzás!- ezeket, a modern vonatokat. Szemmel láthatólag is rettentő gyorsan mentek. Péter mondta, hogy mikor nagyon rákapcsol, majdnem 400 km/h-t tud, persze ezt csak tesztúton produkálják. Ám rendes menetrend szerinti úton is 300-nál kicsivel, többel megy. Remélem jól emlékszem a számokra. Mondta azt is, hogy mennyi idő alatt ér ebbe, meg abba a városba, de sok egyéb mellett ezt is elfelejtettem. Rengeteg mindent elfelejtettünk, de azt a mennyiségű információt, amit Pétertől kaptunk a 9 nap alatt, nem is lehet megjegyezni. Így is rengeteg adat, élmény, benyomás, kép maradt meg erről az 5200 km-ről, mert háztól házig ennyit mentünk. Jó most visszagondolni arra,hogy mennyi történelmi emlékhelyen jártunk,mennyi szép műalkotást láttunk,mennyi természeti szépséget, és ember alkotta környezetet. A Kulturált Élet /így nagybetűvel/ iránt nagy vágy kelt bennem, főleg az apró részletek miatt/autós ügyekben a férjem külön figyelt-hogy lehet úgy is parkolni, hogy minden autós a vonalak közé, középre áll, hogy elférjen mellette más is-, a tisztaságról nem is beszélve! Mondjuk mindez a német pihenőhelyekre is éppúgy érvényes volt. Emlékszem, nagy élmény volt a fociőrült fiúknak, hogy a német autósztrádán a fél Bundesliga neve megjelent…
Véletlenül keveredtünk erre az útra, de nagyon jó emlékekkel és szép élményekkel tértünk haza! Jó volt a kis csapat is, és még egyszer szeretném megköszönni a színvonalas munkát Bálint Péter idegenvezetőnek, és a két kedves és szolgálatkész buszsofőrnek Sándornak és Balázsnak a biztonságos közlekedést!
Jó szívvel ajánlom minden világot látni akarónak Párizst és Franciaország egyéb szépséges részeit is, jó utat és köszönöm a figyelmet

Egy Utas Miskolcról

Ui.: Most hallgattam vissza a videóról, hogy Párizsból Torsba, ami 230 km, a TGV 55 perc menetidővel megy, úgy, hogy Orleans-ban megáll… hátha valaki kedvet kap…